Van Egerben egy ház, amely nem egyszerűen egy ismert műemlék, hanem városunk polgári önképének egyik alapköve. A sokak által jól ismert Széchenyi utcai Spetz-ház, későbbi Kaszinó, majd Ifjúsági Ház, Kepes Központ, ma pedig már Kracker Ház falai között Eger társasélete, művelődése, iparművészeti és kulturális igénye, közéleti gondolkodása és polgári öntudata formálódott az elmúlt évszázadokban.
E különleges épület története ízig-vérig magában hordozza a polgári gondolkodás és a városépítés jobbító, építő szellemiségét, mégis, az elmúlt évtizedekben nívótlan s méltatlan fejezetek ismétlődtek egyre másra a falai közt.
Más okok mellett ezért is különösen dühítő az a friss kulturális ámokfutásba csomagolt színtiszta politikai haszonszerzésre törekvő narratíva, mely lényegében azt állítja, az Egyház jelenléte az épület történetben valamiféle idegen rátelepedés volna. Miközben a Spetz-ház története nemhogy kapcsolódik az Egyházhoz, hanem szervesen összefonódik vele, ahogy összefonódik Eger polgárságával is.
Alapvető tény ugyanis, hogy az elmúlt több száz évben Egerben a polgári társadalom, a művelődés, az oktatás, a közösségi kultúra és az egyházi intézményrendszer nem egymás ellenében, hanem egymást erősítve teremtett meg egy erős városi minőséget.
Az épület jelentős mivoltát elsőként Spetz József gyógyszerész korában nyerte el. Ekkoriban nem pusztán lakóház vagy kereskedői vállalkozás volt, hanem egy összetett városi tér: gyógyszertár, kávéház, cukorkagyártó üzem, táncterem, színházi és társasági helyszín talált itt otthonra. Mindazok, melyek egy fejlődő, igényes, önmagára adó polgári városban a 19. század elején fellelhetőek voltak.
Itt talált egymásra munka, mesterség, ipar, ízlés, társasági élet, kultúra és a polgári társadalom eszmei alapja: a nyilvánosság.
Ezt követően – miután Spetz József tönkre menni látszott – Pyrker János László érsek idején a ház a polgári Eger egyik legfontosabb intézményének, az Egri Kaszinónak adott otthont. Pyrker 1832-ben tíz pontban rögzítette a kaszinóalapítás feltételeit, céljait és teendőit. Az egri polgárság kezdeményezése és az érsek támogató, fővédnöki szerepe együtt teremtette meg azt az intézményt, amelyben Eger közösségi, kulturális és közéleti élete minőségi szinten szerveződésnek indult, s amely hosszú évtizedeik meghatározta városunk fejlődésének mivoltát.
A Kaszinó ugyanis nem egy kártyaszoba volt, hanem a polgári nyilvánosság, a társas művelődés, az olvasás, a vitakultúra, a zene, a gazdasági és városszépítő kezdeményezések fóruma. Falai között az egriek nemcsak szórakoztak, hanem gondolkodtak, szerveztek, vitáztak, építették a várost.
Itt formálódott az az egriség, amely nem pusztán földrajzi hovatartozást jelentett, hanem egy városi minőséget: műveltség, ízlés, közösségi felelősség, alkotó erő és helyi öntudat. Ezek voltak alkotói elemei mindannak az eszmeiségnek, amely meghatározta az egri polgárokat, s magát a polgárokat is.
Ennek fényében érthető hát, hogy különösen fájdalmas volt a második világháború utáni törés. Az államosítás és az állampárti ideológia nemcsak tulajdont vett el városunktól, hanem annak emlékezetét is megcsonkította. Az épületből Szakszervezeti Székház lett; a polgári, egyházi, társasági és minőségi kulturális funkciókat kiszorította az állampárti tömegintézményi logika. Ez volt a Spetz-ház sötét korszaka, amikor a ház természetes történeti – egri! – identitásától totálisan idegen szerepet, s mi több, megjelenést kényszerítettek rá.
A tereket újra osztották, bontottak s építettek, nyílászárókat nyitottak és tűntettek el – a sarló és a kalapács árnyékában megcsonkították az egri polgárság impozáns építészeti szövetbe oltott szellemiségének megtestesülését.
A sötétségben töltött évtizedeket követően az 1980-as évek elején beköltöztetett Ifjúsági Ház kétségtelenül előrelépés volt a fentiekhez képest, de továbbra sem jelentette a ház valódi reinkarnációját. Használták ugyan az épületet – s legalább közösségi célokat szolgáló, valódi céllal -, de soha nem értették meg igazán, mit is hordoznak magukban igazán ezek a falak. A megtévedt jobbító szándék egyenes következménye lett a belső udvar lefedése és a terek átszervezése, mely ismét tovább torzította a ház régvolt nagy fényét.
A Kepes Központ-korszak már ígéretesebbnek indult. A művészet, az alkotás, a vizuális kultúra valóban kapcsolódott ahhoz az alapító szellemhez, amelynek életben tartására és ápolására egykor Pyrker érsek keze által az Egyház és az egri polgárság szövetséget kötött egymással.
Ám ahogy a pályázati források kimerültek, a tartalom is lassan elfogyott, a kezdeti lendület megtört. A szakmaiságot felváltotta a silány alibizés, a múlt értékeit s erényeit értelmezni – s emiatt gyakorolni is – képtelen percemberek visszhangzó bújócska játéka az elnémült emlékezetű falak közt.
Az épület állapota kulturális és fizikális értelemben is egyre romlott, végül bezárt, és hosszú ideig üresen állt, fájdalmas mementóként a belváros fölé meredve, néma csendben. Tudjuk, az üresség romlás, az üresség felejtés. A híres felirat helyre került ugyan, de ez végzett volt csupán, s nem születés.
A Kracker-ház napokban történt megnyitása nem pusztán egy ingatlanhasznosítási tranzakció volt, hanem egy történeti jóvátétel az egri polgárság eredendő szellemisége számára. Az épület az Egri Főegyházmegyéhez került, és az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Művészeti Karának otthona lett.
Az épület ismét oktatási, művészeti, alkotói és közösségi funkciót kapott. Vagyis éppen azt a szerepet, amelyet kis híján kétszáz éve Pyrker érsek és Eger polgársága közös akarattal kijelölt neki. Amire szövetséget kötött a világi s az egyházi hatalom.
Ezért lehet kimondani bátran, hogy a Spetz-ház végül mégis hazatért. S ezért fájdalmasan átlátszó, – sőt már szánalmas – az a közéleti sivalkodás, amely az épület tavalyi eladása óta rablásként, elkótyavetyélésként, városellenes merényletként próbálja eladni azt, ami valójában az épület megmentése volt.
Domán Dániel és a hozzá hangolt zsoldoszenekar ebben az ügyben írásról írásra történelmet hamisít. Az ismétlődő lamentálások végtelen(ül unalmas) sorain úgy tesznek, mintha a Spetz-ház természetes állapota az volna, amit a kommunista és szocialista korszak rákényszerített.
Mintha az épület közösségi karaktere nem a polgári kaszinói kultúrából, nem Pyrker érsek és Eger polgárságának közös akaratából, nem a művelődésből, az oktatásból és a társasági életből fakadt volna, hanem abból, amikor a polgári értékeket gyanakvóan vizslató, később már tűzzel-vassal irtó állampárt rátenyerelt, lecsupaszította, megerőszakolta, majd saját ideológiai ízléstelenségéhez igazította.
Mondhatnánk megengedően, hogy ez tévedés, tudatlanság. Bocsánatos bűn volna, kultúragyalázás ide vagy oda. Ám ez már történelmi vandalizmus. Szellemi kútmérgezése egy egykorvolt büszke világ napjainkba átmentette emlékezetének. S tán még a jóízlésnek is…
Aki ma úgy tesz, mintha az Egyház jelenléte idegen volna a Spetz-ház történetében, az vagy nem ismeri Eger múltját, vagy ismeri, csak éppen útban van neki s jobb híján megtagadja azt. Aki kijelentéseivel annak látszatát kelti, hogy a háború utáni államosított, szakszervezeti, majd szocialista örökséget siratja az épület „igazi” közösségi múltjaként, az nem a Spetz-házat védi, nem az egri kultúrát védi, s még csak nem is az egri fiatalokért aggódik, hanem a magyar történelem leghosszabb sötét politikai korszakának emlékezetpolitikai lomtárából húz elő rozsdás kellékeket.
Mindezt persze remegő hangon, könnyekkel küzdve, egyfajta városféltésnek nevezik. Milyen megható! Csakhogy ez a fajta városféltés ott kezdődik, ahol a tények véget érnek. Ott, ahol a Spetz-házból eltűnik Spetz József, a Kaszinóból Pyrker, a polgári társaséletből a polgárság, a művelődésből az Egyház.
A kétszáz éves történetből pedig marad egyetlen kényelmes, a Facebook-posztokban és a podcastokban, cikkekben remekül forgatható szó: „átjátszották”.
A Spetz-ház valódi története azonban makacsul ellenáll ennek az olcsó politikai színjátéknak. Ez az épület nem a bezártság, nem az államosított középszer és nem az ideológiai kisajátítás háza volt, hanem a nyitottságé, a polgári igényességé, a városi önszerveződésé és az újrakezdéseké.
A homlokzat egykori felirata — „Fati Partus, a végzet szülötte” — különös iróniával világítja meg ezt a vitát. A ház túlélt tűzvészt, államosítást, funkcióvesztést, ideológiai átírást, ürességet és romlást. Most pedig, amikor végre ismét értelmes, méltó, történetéhez illő funkciót kapott, megjelentek a hivatásos gyászolók, hogy fekete szalagot kössenek arra, ami valójában feltámadott.
A Spetz-ház nem veszett el. Visszakerült abba a történeti mederbe, amelyből a 20. század erőszakos ideológiái kiszakították. Nem elvették a várostól, hanem visszaadták annak az egriségnek, amelyből született: az oktatásnak, a művészetnek, az alkotói munkának, a közösségnek, a városi kultúrának.
Eger mindig is az a hely volt, ahol az is kiteljesedhetett, aki nem ide született. Egerben van valami különleges, ami formál, átformál és befogad. Ilyen volt Kracker János Lukács is, aki legjelentősebb műveit városunkban alkotta meg, mint pl. a tridenti zsinatot ábrázoló Főegyházmegyei Könyvtár csodálatos freskója.
Aki nem érti, az épület miért ezt a nevet kapta, sőt azt állítja, hogy Krackernak semmi köze nem volt a Spetz-házhoz, az valójában semmit sem ért Eger, vagy az egriség valódi szellemiségéből. Születhetett bár „e falak” közé, sosem lesz igazán egri.