Ha már geográfus „vónék”…
A Széchenyi utcát a piaccal összekötő átjáró lezárása elsőre apró ügynek tűnhet a helyi politikai titánok által naponta feltárt „gigászi botrányok” (sic!) sűrűjében, pedig rávilágít, milyen nehéz is egyensúlyozni a a felelős várospolitika és az olcsó hangulatkeltés hajszálvékony határvonalán.
Szögezzük le, hogy a lakóknak igazuk van, amikor azt mondják, elegük van a szemetelésből, rongálásból és azokból a közterületi problémákból, amelyek az ő magánterületükön csapódnak le. Igazuk van, hiszen egy társasház nem közbiztonsági vagy köztisztasági szolgáltató, nem kötelessége eltűrni az ottlakóknak, hogy kétes alakok használják a területet menekültszállónak, kocsmának vagy újabban már drogelosztónak.
Ugyanakkor fontos, hogy az ellenzőknek is igazuk van, akik szerint a belvárosi átjárók Eger városi szövetének fontos részei, s most tiltakoznak a lezárás ellen. Való igaz, ezek a kapcsolatok teszik élhetőbbé és gyalogosan könnyebben használhatóvá a történelmi belvárost, mely adottság most nagyot csorbul, ha ez az átjáró lezárásra kerül.
A probléma mégis leginkább az, hogy az ügy körül kialakult vita pillanatokon belül politikai csatatérré vált, hála a már jól megszokott közéleti lájkéhségnek és kattintásvadászatnak. Mert ahelyett, hogy egynémely ügyre rácsatlakozó politikai és média szereplők megoldást próbálnának keresni és párbeszédet sürgetni, inkább kommunikációs lehetőséget látnak az ügyben.
Megy a szokásos közösségi médiás felháborodás, a Facebook-szavaztatás és a jól bevált médián keresztül történő habosítás, miközben a valódi probléma, a valódi ügy és annak a lényege már gyakorlatilag háttérbe is szorult.
Jó volna megérteni, hogy a társasház lakói nem közellenségek. Olyan problémákat viselnek évek óta, amelyeket részben a városnak kellene kezelnie: közbiztonságot, köztisztaságot, rongálást. De mivel az átjáró, amit ők a közlekedők számára biztosítanak, az magánterület, így ezt a terhet ők viselik. Épp ezért baromira szerencsétlen és még ráadásul hamis is az a leegyszerűsítés, hogy itt a „közérdek” áll szemben az „önzéssel”. A közérdek nem írhatja felül automatikusan a tulajdonosi jogokat, de a tulajdonjog sem zárhat ki minden együttműködést.
Persze itt nem csak kettő, hanem három szereplős a történet. A harmadik szereplő, a politika feladata nem a hergelés volna, hanem a közvetítés. A megoldáskeresés. Ha azoknak, akik most posztolgatnak és publicisztikákat írogatnak az ügyről, valóban fontos lenne az átjáró és az azzal kapcsolatos városi közérdek, akkor habosítás és hergelés helyett azon dolgoznának, hogy megteremtődjön egy békés, mindenki számára megfelelő, elsősorban szakmai megoldás.
Ez a szakmai megoldás szerintem valahol ott kezdődne, hogy nem politikai vitatémaként, hanem városüzemeltetési, közlekedésszervezési és közbiztonsági kérdésként kezeljük az ügyet.
Csak néhány fontos adalék, a rend kedvéért: eleve két külön ingatlanról beszélünk, amelyek közül egyik esetében sincs az önkormányzatnak bejegyzett szolgalmi joga. A Katona tér felőli ingatlan esetében ugyan fennáll egy tűrési kötelezettség az átjárás tekintetében, de ez nem ugyanaz, mint egy egyértelmű és minden vitát lezáró szolgalmi jog. Éppen ezért egy ilyen ügyben különösen fontos, hogy a döntések pontos tényeken, jogi helyzetértékelésen és szakmai vizsgálatokon alapuljanak. Hogy előbb kérdezzünk és csak aztán kommunikáljunk.
Első lépésként fel kellene mérni, hogy az átjárót ténylegesen hányan használják, milyen napszakokban, milyen irányból és milyen célból. Nem Facebook-kommentekből meg Nagykanizsáról és Budapestről leadott szavazatokkal, hanem egyszerű forgalomszámlálással és valós helyszíni tapasztalatokkal. Ezzel párhuzamosan meg kellene vizsgálni a tulajdoni, társasházi és szolgalmi jogi helyzetet is, mert egy ilyen kérdésben nem elég azt mondani, hogy „évtizedek óta így volt”, de az sem elég, hogy „magánterület, pont”. Fel kell térképezni az ingatlanok és a terület előéletét.
A felelős várospolitikai hozzáállás – pláne képviselők esetében… – alapja, hogy először kérdezünk, adatot gyűjtünk, pontos ismereteket szerzünk, és csak ezután kommunikálunk. Nem fordítva.
Az összegyűjtött információk alapján ki kellene dolgozni egy szakmai javaslatot, amihez hozzámérjük a költségeket és a forrásokat. Hogy tudjuk, amit kitaláltunk, pontosan mibe kerülne. Költségalapú felelős gazdálkodás, ezt így nevezik a közigazgatás és a szakma felelős köreiben. A kész javaslatot aztán a megfelelő bizottságok és végül a közgyűlés elé lehet vinni – mindezek után, s nem előtte!
Egy ilyen volumenű kérdést nem botránykeltéssel vagy látványos kommunikációs akciókkal kellene kezelni. Ahogy azt sem gondolom, hogy a ChatGPT-vel készített látványtervek vagy utcaképek helyettesíteni tudnák a valós helyzet feltárását. Itt már némi szakmai hozzáértés is szükségeltetik.
Mindezen előkészítés és a támogatói döntések megszületése után lehetne valódi tárgyalást kezdeni a társasházzal. Nem ultimátummal, nem nyilvános megszégyenítéssel, nem azzal, hogy a lakók legyenek szívesek elviselni a város összes megoldatlan problémáját, hanem korrekt ajánlattal. Például az önkormányzat vállalhatná az átjáró napi vagy heti rendszeres takarítását, a graffitik gyors eltávolítását, a világítás korszerűsítését, szükség esetén kamera kihelyezését, valamint visszatérő közterület-felügyeleti ellenőrzést. Ha pedig a társasházak számára az éjszakai állapotok jelentik a legnagyobb problémát, akkor egy időkorlátos nyitvatartás is életszerű kompromisszum lehetne.
Ezt nem végleges, kőbe vésett döntésként kellene bevezetni, hanem mondjuk három vagy hat hónapos próbaidővel, majd a végén megnézni, csökkentek-e a lakossági panaszok, fennmaradt-e a gyalogos kapcsolat haszna, működött-e az önkormányzati takarítás és ellenőrzés, illetve vállalható-e hosszabb távon ez a modell gazdaságilag is. Ha igen, akkor lehet megállapodást kötni. Ha nem, akkor legalább nem üvöltözés, hanem kipróbált szakmai kísérlet után lehet újragondolni az egész ügyet.
Mindenekelőtt azonban, hogy ne csak a hangzatos dramaturgia és a lázító Facebook-posztok és kommentek kicsinyes világában született szólamok vezéreljék az ügyet, érdemes lenne teremteni egy tényeken alapuló, szakmailag is tiszta, megalapozott kiindulási alapot.
Tudom, ez utóbbi hívószavak nem annyira szimpatikusak, mint a „vigyük be közgyűlésre” és hogy „szavazzatok, maradjon vagy ne az átjáró” bullshitek, de egy város vezetését mégiscsak a szakmára, mintsem a Temu-kategóriás influenszerkedésre kellene alapozni. Szerintem.
Innen megközelítve a problémát azt gondolom létrejöhetne egy arany középút, amely akár mindkét fél számára az ellentét feloldását jelenthetné, s mindenki jól járna vele. Csak a lájk- és kattintásvadász, filléres politikusok és a hangulatkeltők maradnának hoppon, de ők meg majdcsak találnak – vagy csinálnak – maguknak egy újabb kamu botrányt, ami senkit sem érdekel.