A politikához kétségtelenül kell valamennyi ego. Aki nem hiszi el magáról, hogy képes embereket képviselni, döntéseket hozni, konfliktusokat vállalni, olykor pedig egy egész közösséget vezetni, az valószínűleg már a politikai pálya első akadályánál visszafordul, de valószínűbb, hogy rá sem lép erre az útra. A közélet nem igazán a szerénység természetes élőhelye, de nem is baj, hogy nem az. Egy várost, egy pártot vagy akár egy országot nem lehet mentegetőzéssel, önbizalomhiánnyal és „megúszással” vezetni.
Ám nem lehet egyenlőségjelet tenni, amikor a politikus már nem egyszerűen szereplője akar lenni a közösség történetének, hanem maga akar lenni a történet. Amikor egy város többé nem emberekből, utcákból, intézményekből, eltérő érdekekből, közös emlékekből és jövőbeli lehetőségekből áll, hanem lassan egyetlen ember saját filmjének díszletévé válik. Ahol a vita hősi küzdelem, a kritika pedig személyes támadás, sőt – megfelelő dramaturgiai érzékkel előadva egy jól megírt forgatókönyv szerint – a város, a demokrácia, de alkalmasint az egész nyugati civilizáció elleni merénylet is.
Ez a politikában megjelenő nárcisztikus működés. Egy olyan jól felismerhető magatartási minta, amely újra és újra testet ölt a közéletben. A grandiózus önkép, az állandó figyelemhiány, a kritikával szembeni feltűnő túlérzékenység, mások teljesítményének lekicsinylése és a konstans vágy az elismerésre. Ezek együtt adnak ki egy különös viselkedési formát, mellyel minden egyes nárcizmusra hajlamos politikus megtalálja azt a szerepet, amelyben végül ő lehet a legbátrabb, a legtisztább, a legfelkészültebb vagy épp a leginkább üldözött szereplő.
A politika már csak azért is kedvez az ilyen karaktereknek, mert a választó ritkán lát bele egy szakmai struktúra vagy egy politikai képződmény mindennapi működésébe. A választó azt látja, ki beszél határozottan, ki vág vissza gyorsan, ki képes néhány mondatban rendet teremteni egy bonyolult ügyben, még akkor is, ha a problémát, amire megoldást kínál nagyrészt maga találta ki. A magabiztosság könnyen összetéveszthető a hozzáértéssel, a harsányság az erővel, a konfliktuskeresés pedig a bátorsággal. Aki minden kérdésre azonnal tudja a választ, az a közösségi médiában rendszerint jobb esélyekkel indul, mint aki esetleg azt mondja: meg kellene nézni a számokat, meg kellene kérdezni a szakembereket, végig kellene gondolni a következményeket, mielőtt baromságokat mondunk, ne adj Isten cselekszünk. Utóbbi sajnos nem túl virális. Az ok sem bonyolult, hiszen ehhez nehéz ütős zenét választani, és combos reels videó sem lesz belőle.
Pedig a vezetéslélektani kutatások visszatérő tanulsága éppen az, hogy a nárcisztikus vonások segíthetik a vezetővé válást, de csakis önmagukban nem tesznek senkit jobb vezetővé. Az ilyen emberek gyakran karizmatikusabbnak, bátrabbnak, energikusabbnak tűnnek, könnyebben magukra vonják a figyelmet, és jó érzékkel teremtik meg annak látszatát, hogy nélkülük az egész rendszer azonnal leállna. Ez kampányban, ellenzéki szerepben vagy egy politikai mozgalom felépítésekor akár valódi előnyt is jelenthet. Az ambíció, a magas önértékelés, a kockázatvállalás és a nagyívű gondolkodás bizonyos körülmények között valóban előre vihet egy közösséget.
Csakhogy azok a tulajdonságok, amelyek a politika csatamezején színpadra emelnek valakit, a döntéshozói asztalnál ülve már komoly problémává, a bukás elsődleges forrásává válhatnak.
Aki nehezen viseli, hogy nem övé az utolsó szó, az ritkán épít maga köré erős, önálló szakemberekből álló csapatot, amely egy jó vezető alapvető ismérve. Ám aki csak saját tévedhetetlenségében érdekelt, az nem a legjobb tanácsokat fogja keresni, hanem azokat az embereket, akik a legszebben követik le és igazolják vissza azt, amit eleve gondol. Aki pedig minden ellenvéleményt személyes sértésként él meg, annak környezetében előbb-utóbb megszűnik az őszinte kommunikáció, helyette létrejön a buborék. Egy idő után már senki nem visz rossz hírt, míg végül be nem kopogtat a sivár igazság.
Az önközpontú politikai működés legnagyobb veszélye nem egyszerűen az, hogy valaki túl sokat gondol önmagáról. Sok politikus gondol túl sokat önmagáról, de ettől még nem feltétlenül dől össze a közigazgatás. A valódi probléma, amikor a közérdek és a személyes önkép összecsúszik, és már nem a városért, hanem önmagáért – az önigazolásért – dolgozik valaki.
Egy nárcisztikus politikus számára minden ügy dramaturgiai kérdés: ki a hős, ki a gonosz, ki árulta el a várost, ki volt elég bátor kimondani az igazságot, és természetesen ki az, aki ezt az egészet már hetekkel korábban megmondta s leleplezte. A helyi közéletben is jól ismerjük azt a karaktert, aki egy közgyűlés után úgy ír krónikát, mintha egyszerre volna jegyzőkönyvvezető, oknyomozó újságíró, ügyész, bíró és az események erkölcsi narrátora. Az ülésen történtek ilyenkor nem egyszerűen bemutatásra kerülnek hősünk tollából, hanem utólag gondosan, a személyes narratívát szolgálva, a forgatókönyvbe jól illeszkedve újra is rendeződnek. Így lesz egy jól kivágott félmondatból leleplezés, szakmai vitából botrány, eltérő álláspontból bizonyíték arra, hogy rajta kívül lényegében mindenki vagy alkalmatlan, vagy gyáva, vagy valamilyen titokzatos érdek szolgálatában áll.
E típusú kommunikáció visszatérő sajátossága a minden helyzetet személyes erkölcsi történetté alakító hang. Nem puszta vélemény hangzik el, hanem épül egy gondosan megtervezett szerep: a kérlelhetetlen megmondóé, aki a közgyűlés szürke kompromisszumai és unalmas szakmai részletei fölött állva újra meg újra megmutatja, hol van az igazság. Ez önmagában még lehetne is legitim politikai stratégia, hiszen az ellenzéki képviselőnek feladata kérdezni, vitatkozni, ellenőrizni, olykor pedig élesen fogalmazni. A probléma ott kezdődik, amikor a kontroll lassan összekeveredik a tévedhetetlenséggel, a kritika pedig többé már nem eszköz lesz, hanem identitás.
Ha valaki kizárólag abból építi magát, hogy ő az egyetlen ember a teremben, aki átlát a szitán, akkor előbb-utóbb érdekeltté válik abban, hogy mindig legyen egy szita, amin át kell látnia. Ez pedig innentől már hitelességi kérdés.
Ilyenkor a konfliktus már nem megoldandó helyzet, hanem egy megújuló politikai energiaforrás. Egy békésen lezárt ügy kommunikációs szempontból meglehetősen haszontalan volna, ellenben egy hosszasan életben tartott sérelem, egy újabb gyanús utalás, egy gondosan nyitva hagyott kérdés viszont újabb és újabb tartalmat indukál, figyelmet hoz, és újabb lehetőséget ad annak bemutatására, hogy a hősünk – saját forgatókönyve szerint – még mindig egyedül harcol az igazságért a gonosz erőivel. Mint egy végtelenített sorozat, amelyben az évadzáró után sem derül ki semmi, mert akkor jövő héten nem lenne mit posztolni. Mit mondjak? Az utolsó bőrt is lehúzni egy-egy történetről igazi filmes vonás…
Az önközpontú politikai működés ugyanis nemcsak elismerést akar, hanem közönséget is. A kettő szinte elválaszthatatlan. A közösségi média ideális környezetet kínál ehhez, hiszen minden politikus saját televíziót, szerkesztőséget és rajongói klubot tarthat a zsebében. A gondolat értékét egyre gyakrabban – helytelenül – a reakciók száma igazolja, a morális fölényt pedig a kommentszekció lelkesedése. Ami sok lájkot kap, az nyilván igaz; ami keveset, az meg szakpolitika.
Ebből a szempontból a sajtó egy része is különös átalakuláson megy keresztül. Az újságírás klasszikus feladata a tájékoztatás, az ellenőrzés, a tények elválasztása a véleménytől, valamint az, hogy lehetőleg több oldalról mutassa be ugyanazt a történetet. A megmondó szerepbe helyezkedett sajtó azonban már nem egyszerűen közvetíti a valóságot, hanem naponta erkölcsi ítéletet is hirdet róla. Nem azt mondja, hogy mi történt, hanem azt, hogy mit kell gondolnunk arról, ami történt. Kit kell szeretnünk, kit kell megvetnünk, és melyik mondat bizonyítja végérvényesen mindazt, amit a szerkesztőség eddig is gondolt a világról.
Ez a fajta sajtó és a nárcisztikus politikus valójában tökéletesen egymásra talál. Az egyiknek folyamatosan szüksége van egy hősre, aki kimondja azt, amit „mások nem mernek”, a másiknak pedig egy felületre, amely újra és újra visszaigazolja, hogy valóban ő a korszak lelkiismerete.
Így jön létre az a kissé belterjes közéleti ökoszisztéma, amelyben a politikus nyilatkozik a sajtónak, a sajtó igazolja a politikust, majd a politikus megosztja a sajtó igazolását bizonyítékként arra, hogy neki volt igaza. Zárt, fenntartható rendszer, ez tény. Egy valami hiányzik belőle, mégpedig az igazság.
Ennyi politika közelben töltött évvel a hátam mögött azt kell mondjam, egy országos közéleti tér bizonyos ideig képes elviselni ezt a permanens szerepjátékot. Egy Eger méretű városban azonban mindez egészen más súllyal esik latba. Itt a politikus, az intézményvezető, az újságíró, a vállalkozó, az önkormányzati dolgozó, a civil és a kommentben gyalázkodó lakos gyakran ugyanabban a néhány társadalmi körben mozog. Ugyanazokba az éttermekbe járnak, ugyanazokon a rendezvényeken találkoznak, közös ismerőseik vannak, és jó eséllyel néhány házra laknak egymástól. Ebben a közegben különösen káros, ha egy politikai szereplő ügyeit személyes lojalitási próbává változtatja. Ha egy szakember, egy városi cég vagy intézmény szakmai véleménye és teljesítménye mögött például azonnal politikai megrendelést keres. Azt gondolom, hogy aki valóban szereti a várost és tenni is akar érte, annak nincs szüksége arra, hogy minden vitában ő legyen Eger egyszemélyes megtestesítője.
A politikai nárcizmus egyik legsúlyosabb következménye az öncenzúra. Amikor emberek már előre végiggondolják, érdemes-e kimondaniuk, amit gondolnak. Rájuk száll-e valamelyik politikus vagy a hozzá közel álló médiakör? Készül-e róluk sejtelmes – vagy kevésbé sejtelmes – poszt, amely ugyan gyáva módon semmit nem állít konkrétan, de azért mindenki pontosan érti, kit kell aznap este közösen gyűlölni.
A másik következmény a szakértelem lassú kivonulása. A nyugodt, felkészült, szakmai tekintéllyel rendelkező emberek jelentős része nem akar állandó személyes háborúkban részt venni. Nem akarja minden egyes döntés után bizonygatni, hogy nem korrupt, nem pártkatona, nem áruló, és nem a háttérhatalom ügynöke. Egyszerűen dolgozni szeretne. Ha azonban a közélet minden szereplőt folyamatos identitásvizsgára kényszerít, akkor egy idő után éppen azok vonulnak hátrébb, akikre a legnagyobb szükség volna, és maradnak azok, akik vagy élvezik a permanens konfliktust, vagy semmi máshoz nem értenek.
Egy város működtetéséhez nem főszereplőkre van szükség, hanem felnőttekre. Olyan emberekre, akik értik, hogy a város nem kampánydíszlet, a sajtó nem rajongói oldal, a közgyűlés pedig nem egy hosszúra nyúlt önigazoló amatőr filmfesztivál, ahol természetesen minden díjat ugyanaz a szereplő visz haza. Az egészséges politikai önbizalom azt mondja: van elképzelésem, vállalom, megvédem, és kész vagyok megméretni. A nárcisztikus politikai működés meg azt, hogy én vagyok az elképzelés, én vagyok a megoldás, s aki ezt bírálja, az engem bírál.
Eger túl kicsi ahhoz, hogy személyes sérelmekből politikai rendszert építsünk. Túl értékes ahhoz, hogy néhány hangos ember önképének tükrévé váljon. És túl sok valódi problémája, lehetősége, múltja és jövője van ahhoz, hogy a közélet arról szóljon, ki tud látványosabban megsértődni, erkölcsileg magasabb dobogóra állni, vagy több lájkkal igazolni saját tévedhetetlenségét. A közösség nem közönség, a politika pedig végképp nem a sérült gyermekkor terápiája. Legalábbis nem kellene annak lennie.