Magyar Péter miniszterelnök napokban tett felvetése, amely tizenhat évre csökkentené a választójogi korhatárt, önmagában egyáltalán nem ördögtől való, még akkor sem, ha a politikai térben bedobott ötleteknél mindig érdemes egy pillanatra félretenni a lelkesedést, és megnézni milyen szándék áll mögöttük.
E legutóbbi felvetéshez kapcsolódó érveléseket hallva és olvasva arra jutottam, hogy nehéz komolyan venni azt az érvet, hogy egy 16–17 éves ember pusztán az életkoránál fogva (!) képtelen lenne felelős politikai döntést hozni, miközben a felnőtt választótól sem kér senki közjogi műveltséget, médiatudatosságot vagy józan ítélőképességet. Ne menjünk el szó nélkül a tény mellett, hogy az oktatás, a lakhatás, a klímaváltozás, a munkaerőpiac és az ország gazdasági jövője nem majd valamikor később kezdi érinteni a fiatalokat, hanem már most is alapjaiban határozza meg az életüket, a jövőjüket. Sőt, legfőképpen az övéket!
Kis kutakodás után könnyen kideríthető, hogy a nemzetközi tapasztalatok sem igazolják azt a lekezelő feltételezést, hogy a fiatalabb választók szükségszerűen alapvetően felelőtlenebbek, szélsőségesebbek vagy könnyelműbbek lennének felnőtt társaiktól. Sőt, egyes kutatások szerint a korai bevonás erősítheti a politikai érdeklődést, és hosszabb távon hatékonyabban kialakíthatja a demokratikus részvétel kultúráját.
Az-e a kérdés, hogy egy tizenhat éves ember elvileg képes-e szavazni? Szerintem nem. Inkább az, hogy milyen információs környezetben alakítja ki a politikai véleményét, rendelkezik-e az ehhez szükséges ismeretekkel, és mit tesz az állam azért, hogy a döntése valóban a sajátja legyen, ne pedig egy ügyesen személyre szabott politikai kampány digitális végterméke.
A mai 16–17 évesek ugyanis nem egyszerűen használják a közösségi médiát, hanem jelentős részben ott élik a mindennapjaikat: ugyanabban a feedben beszélgetnek, szórakoznak, ismerkednek, keresnek példaképeket, építik az identitásukat, és közben politikai tartalmakat is kapnak az arcukba. Sokszor nem azért, mert tudatosan keresték őket, hanem mert az algoritmus úgy számolta ki, hogy éppen ez a videó, ez a mém vagy ez a felháborító félmondat fogja még néhány percre a képernyő előtt tartani őket.
Ez önmagában nem a fiatalok hibája, hanem annak az online világnak a működési logikája, amelybe belenőttek, és amelyben a figyelem az egyik legértékesebb árucikké vált.
Az algoritmusnak nincs lelkiismerete, világnézete vagy demokratikus felelőssége. Nem az igazságot, a kiegyensúlyozottságot vagy a társadalmi párbeszédet keresi, hanem azt a tartalmat, amely betalál, felpörgeti az érzelmeket, és újabb reakciót vált ki. Ezért elsősorban azt erősíti fel, ami dühöt, félelmet, rajongást vagy felháborodást kelt, és ha valaki egyszer ráharap egy politikai videóra, rövid időn belül egész világnézeti futószalagot kaphat belőle, amelyen ugyanazok az ellenségképek, féligazságok és leegyszerűsített magyarázatok pörögnek újra meg újra, míg végül már nem véleménynek, hanem valóságnak tűnnek.
A pártok természetesen pontosan tudják, hogyan működik ez a rendszer, és eszük ágában sincs kihasználatlanul hagyni. Egy jól megvágott, tizenöt másodperces videó, egy megalázó mém, egy hangzatos szlogen vagy egy népszerű influenszer lazának és spontánnak tűnő félmondata ma gyakran többet ér, mint egy részletesen kidolgozott program, hiszen nem szükséges bizonyítani egy állítást, ha a Goebbels-elv szerint elégszer meg tudod ismételni azt. De nem szükséges vitát sem nyerni, ha az ellenfeled egyszerűen nevetségessé lehet tenni.
És fő a változatosság! A digitális lábnyom alapján külön politikai valóság gyártható a klímaváltozás miatt aggódó, a rendszerellenes tartalmakat pörgető vagy éppen a saját jövőjét kilátástalannak érző fiatal számára.
Mindezt tovább súlyosbítja, hogy az álhírek, a lejárató kampányok, a mesterséges intelligenciával előállított hamis videók és a fizetett politikai tartalmak egyre nehezebben különíthetők el a hétköznapi bejegyzésektől. Egy kedvelt gamer, zenész vagy videós politikai véleménye nem reklámként jelenik meg a csemeték világképében, hanem követendő példaként. Nyilván a felnőttek sem védettek a propagandával szemben, hiszen a tizennyolcadik születésnapján senki nem kap automatikus álhír-felismerő képességet, de a fiatalabb korosztály jóval intenzívebben él az online térben, miközben értelemszerűen kevesebb közéleti tapasztalattal is rendelkezik, identitása pedig még erősen formálódik.
A digitális rutin és a médiatudatosság nagyon nem ugyanaz.
S hogy ebből mi következik, szerintem? Hogy az államnak el kellene végeznie a saját házi feladatát mielőtt bármit is tesznek a döntéshozók. A korhatár csökkentését meg kell előznie egy mindenki számára ingyenesen hozzáférhető, politikailag semleges állampolgári és médiatudatossági programnak, valamint az iskolarendszer érdemi felkészítésének, amely nem újabb bemagolandó definíciókat és poros tankönyvszövegeket jelentene, hanem használható tudást arról, hogyan működik az állam, a választási rendszer és az önkormányzat, miként lehet ellenőrizni egy információ forrását, hogyan dolgoznak az algoritmusok, és miként ismerhetők fel a mikro-célzott kampányok vagy a mesterséges intelligenciával létrehozott hamis képek, hírek.
Ehhez persze képzett pedagógusokra, vitára épülő órákra, több nézőpontot bemutató tananyagra és a napi pártpolitikától valódi távolságot tartó szakmai felügyeletre lenne szükség, miközben világosan szabályozni kellene az iskolai kampányolást, a fiatalkorúak politikai célú adatkezelését, az influenszeri együttműködések átláthatóságát és a fiatalokat célzó politikai hirdetéseket is.
Ha csupán szavazólapot adnak a fiatalok kezébe, azzal valójában nem plusz jogot, csupán egy célkeresztet kapnak a homlokukra.
Ha az állam nem biztosít tudást, felkészítést és védelmet, akkor valójában nem új állampolgárokat von be a demokrácia gyakorlásába, hanem egy új célcsoportot szolgáltat ki azoknak a pártoknak, amelyek több pénzből, agresszívebben vagy egyszerűen ügyesebben képesek uralni a fiatalok telefonjainak képernyőjét.
Úgy hiszem, hogy több érv szól a választójog 16 éves korra történő kiterjesztése mellett, mint ellene, de – és ez egy nagybetűs, DE! – csak akkor, ha ezt megelőzi az oktatási és ismereti keretek valódi megteremtése. Minden más esetben az egész nagyon gyorsan egy olcsó kampányfogássá züllhet, amelyről hamar kiderülhet, hogy valójában nem a fiatalok demokratikus részvétele a cél, hanem a megszerezhető új szavazatok száma az egyetlen valódi szempont.
Épp ezért fontos, hogy a dolgot ne csak egyszerűen onnan közelítsük meg, hogy vajon jó ötlet-e szavazati jogot adni a fiataloknak. Vizsgáljuk helyette elsőnek azt, kellően felkészült-e az állam az oktatás, a kapcsolódó szabályozások és az intézményi garanciák segítségével valódi féket képezni a pártok manipulációs törekvéseivel szemben? Vagy a hangzatos jogkiterjesztés mögött valójában csak a választói piac kiszélesítésének szándéka húzódik meg? Mert újszerűen, világszerte párját ritkító módon új jogot adni az egyik legfontosabb társadalmi rétegnek valóban demokratikus tett, ám kiszolgáltatott politikai célpontokat gyártani, s ehhez állami feltételeket teremteni viszont már valami egészen más.