Augusztus 20-án a Dobó téren lezajlott a város hivatalos ünnepe: díszünnepséggel, kitüntetésekkel, koncertekkel és tűzijátékkal, kulturáltan, professzionálisan, azon a színvonalon, amelyet Eger nagyrendezvényeitől hosszabb ideje megszokhattunk. Ezzel párhuzamosan az Érsekkertben életre kelt a Sörkert: olcsó csapolt sörrel, piros kockás terítőkkel, hamburgerekkel, pokrócokkal, DJ-vel és késő estig tartó tánccal. Az egyik ünnepélyesebb volt, a másik lazább; az egyik a város hagyományos nyelvén szólalt meg, a másik tudatosan azt ígérte, hogy nem ugyanaz lesz, „ami mindig van”.
Önmagában egyik rendezvénnyel sincs semmi baj. Sőt, a két program együtt éppen azt mutathatta volna meg, hogy Eger közössége sokféle, és ugyanazon az estén is többféleképpen képes ünnepelni. Van, aki a városi díjak átadására kíváncsi, van, aki Pély Barnára vagy a Lóci Játszik koncertjére, más inkább leülne egy korsó sör mellé a fák alatt, majd táncolna hajnalig.
Egy élő városnak nem feladata eldönteni, melyikük az igazi egri. Az volna a feladata, hogy mindenki találjon magának helyet benne.
A vita mégis gyorsan arról kezdett szólni, hogy melyik rendezvény képviseli a jövőt, és melyik a megunt múltat. Mielőtt azonban a városi programkínálatot felelőtlenül, egyetlen mozdulattal unalmasnak, borcentrikusnak vagy ötlettelennek minősítjük, érdemes tisztázni valamit, amit az online szócsatákban rendre összekevernek: nem minden rendezvény ugyanazért jön létre, és nem is ugyanazzal a mércével kell megítélni.
Az Egri Csillag Weekend, az Egri Bor Ünnepe, a szüreti programok, a Gárdonyi Napok vagy az augusztus 20-i városi események nem pusztán a helyiek hétvégi szórakoztatására létrehozott bulik. Ezek Eger idegenforgalmi naptárának meghatározó pontjai, olyan városi termékek, amelyek évről évre vendégeket hoznak, megtöltik a szálláshelyeket, forgalmat teremtenek az éttermeknek, kávézóknak, taxisoknak és kereskedőknek, miközben újra és újra láthatóvá teszik a várost az országos turisztikai térképen. Egerben 2025-ben több mint 620 ezer vendégéjszakát regisztráltak, és éppen augusztus volt a legerősebb hónap. Ez nem valamiféle járulékos siker, hanem a város gazdasági működésének egyik pillére.
A bor pedig nem azért jelenik meg újra és újra az egri rendezvényeken, mert a szervezők képtelenek lennének bármi másra gondolni. Azért jelenik meg, mert
a Borvidék Eger egyik legerősebb, nemzetközileg is értelmezhető márkája, amely mögött évszázados kultúra, helyi gazdaság, munkahelyek, családi vállalkozások és komoly turisztikai vonzerő áll.
Lehet és kell is megújítani azt, ahogyan erről beszélünk; lehet frissebb zenei kínálatot, több alkoholmentes élményt, családbarátabb programokat és környezettudatosabb működést teremteni. A tűzijáték szükségességéről is lehet értelmes vitát folytatni. De a megújítás nem ugyanaz, mint a saját értékeink folyamatos lekicsinylése.
Ráadásul egy turisztikai nagyrendezvény esetében az ismétlődés nem hiba. Ami az egrinek már ismerős, az annak a turistának, aki évente egyszer vagy életében először érkezik ide, éppen az az élmény lehet, amiért a városunkat választotta. A kiszámítható időpont, a felismerhető tematika és a következetes minőség egy desztináció életében nem unalom, hanem márka. Nem kell minden évben feltalálni Eger helyett egy másik várost, fontosabb az, hogy a saját karakterünket minden évben egy kicsit jobban, korszerűbben és szerethetőbben mutassuk meg.
Ettől függetlenül teljesen jogos az az egri igény, hogy ne csak turistáknak szóló, reprezentatív nagyrendezvények legyenek a városban. Szükség van kisebb, olcsóbb, közvetlenebb programokra is, ahol nem kell feltétlenül bort kóstolni, jegyet venni vagy ünneplőbe öltözni; ahol egy pokróc, egy pad, néhány sör, egy közös reggeli, szabadtéri film, táncest, társasjáték, helyi zenekar vagy egyszerűen csak a találkozás adja az est tartalmát. Az ilyen események nem turistalátványosságok, hanem a város otthonosságának esszenciái. Nem feltétlenül hoznak több ezer vendégéjszakát, viszont segítenek abban, hogy az egriek ne csak lakjanak a városban, hanem megéljék azt, s ezáltal kötődjenek hozzá.
Éppen ezért ezt a két rendezvényi réteget nem egymás helyett, hanem egymás mellett kellene felépíteni. A nagy, idegenforgalmi jelentőségű eseményeknek megvan a maguk szakmai, gazdasági és városmarketing-feladata. A helyi közösségi programoknak pedig meg kellene kapniuk a saját intézményi gazdájukat, rendszerességüket és költségvetési helyüket.
Erre a legkézenfekvőbb szereplő az Egri Kulturális és Művészeti Központ (EKMK), amelynek eleve a közművelődés, a közösségi részvétel erősítése és a helyi kulturális élet szervezése a feladata. Az EKMK 2026-os költségvetésében közel 331 millió (!) forintnyi kiadás szerepel. Az intézményen belül rendelkezésre áll a szakmai tudás, a humán háttér, a technika, a közösségi terek és az a kapcsolatrendszer is, amelyre egy egész éven át működő, kifejezetten az egrieknek szóló programsorozat épülhetne.
Ehhez csupán világosabb jóvőképet és következetesebb vezetői szándékot, illetve kompetenciát kellene felmutatnia a meglévő intézménynek. Nem évente egyszer kellene véletlenszerűen fellobbannia ennek a közösségi igénynek, hanem hónapról hónapra visszatérő, városrészeket is megszólító programrenddé kellene formálni, a város égisze és szakmai irányítása alatt.
A Sörkert ebből a szempontból fontos társadalmi jelzés volt. Megmutatta, hogy van igény a könnyedebb, alacsony küszöbű, közösen létrehozott városi esték iránt. A probléma nem a kockás terítő, nem is a sör, nem is a DJ, és még csak nem is az erőteljes szerepet kapó politikai szál. A probléma ott kezdődik, amikor egy közösségi esemény csak úgy képes meghatározni önmagát, ha közben folyamatosan kijelöl valamit, amivel szemben létrejött, rámutat valamikre és valakikre, akiket utálni kell.
Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a Sörkert korántsem az első ilyen, alulról szerveződő közösségi kezdeményezés Egerben, bármennyire is igyekszik ezt a benyomást kelteni a rendezvény mögött felsorakozó politikai klientúra. Mintha augusztus 20-án repedt volna meg először az a bizonyos üvegplafon, és mintha korábban a városban senki nem próbált volna önkormányzati nagyrendezvényen kívül, saját ötletből, munkából és kockázatvállalásból közösségi programot létrehozni. Ez egyszerűen nem igaz.
Évek óta rendszeresen megtartják a Macok Bisztró utcabáljait, Felnémeten gasztronómiai fesztiválok és gyermeknapok épülnek helyi összefogásból, Lajosvárosban visszatérő egészségnapokat rendeznek, a plébániai közösségek pedig családi programokkal teremtik meg a találkozás alkalmait.
Más-más városrész, más-más közönség és más szervezői kör, de a lényeg ugyanaz: egriek hoznak létre egrieknek szóló eseményeket, sokszor saját erőből, látványos politikai felhangok és önkormányzati rendezvényszervezés nélkül.
És ott van a Szépasszonyvölgy is, amelyet a Sörkert főszervezője más ügyekben oly előszeretettel tekint saját kiemelt témájának. A pincékben és azok előtt, a patkó parkosított részén rendszeresen tartanak szabadtéri, zenés-táncos mulatságokat DJ-vel, fröccsel, étellel és itallal; farsang idején pedig immár évek óta álarcos bált is rendeznek. Ezek talán nem országos fesztiválok, de nem is akarnak azok lenni. Ezen az események pontosan azt adják, amit a Sörkert saját újdonságaként hirdetett: közvetlen, könnyen elérhető, helyi közösségi élményt.
Ennyi példa mellett a saját rendezvényre aggatott „hiánypótló” jelző legalábbis indokolatlan, mindenesetre felveti a kérdést:
a szervező vagy nem ismeri annak a városnak a közösségi életét, amelynek képviselője, vagy ismeri, csak a saját politikai önmitológiája érdekében kényelmesebb úgy tennie, mintha előtte nem történt volna semmi, vagy nélküle nem történhetne.
Ám ezzel nem csak, hogy nem vesz tudomást meglévő értékekről, hanem egyúttal semmibe veszi azoknak a munkáját, akik évek óta – politikai haszonszerzés nélkül is – rengeteget dolgoztak alulról formálódó kezdeményezések megvalósításán.
A „NEMtűzijáték”, a „nem ugyanaz, ami mindig van” típusú üzenetek, a boros rendezvények visszatérő lesajnálása és a város már meglévő rendezvényeivel és azok szervezőivel szemben felépített boszorkányüldözés és ellenkultúra rövid távon kétségtelenül erős kommunikáció. Könnyű vele figyelmet szerezni, könnyű táborokat mozgósítani, és még könnyebb azt az érzést kelteni, hogy aki eljön, az nem pusztán szórakozik, hanem állást is foglalt a szervező mellett. Csakhogy ettől a közösségi kezdeményezés politikai termékké válik, a résztvevő pedig észrevétlenül vendégből politikai statisztává. Ha a rendezvény színpadán és kommunikációjában központi elem lesz, kit és mit kell meghaladni, kinevetni vagy leváltani, akkor a közösségépítés ígérete mögött pontosan ugyanaz az avítt politikai logika tér vissza, ami ellen állítólag harcolunk.
Ez az ellentmondás a rendezvény utókommunikációjában vált igazán látványossá. A beszámoló köszönettel, közös élménnyel, bizalommal és összefogással kezdi a köszönetnyilvánítást, majd néhány mondaton belül megérkezik a „helyi Fidesz-rendszerhez”, a visszaosztáshoz, az „okosba” megoldásokhoz, a pszichés hadviseléshez, a „zs kategóriás helyi oligarchákhoz” és azokhoz, akik szerinte az aktuális hatalmat „nyalják fényesre”.
A végén már Eger vérkeringéséből kimosandó méregről, dekadenciáról, gödörről és purgatóriumi állapotról olvashatunk. Mindezt egy olyan est értékeléseként, amelynek elvileg éppen azt kellett volna bebizonyítania, hogy a politika nélkül is lehet együtt lenni. Érdekes.
Ez nem egyszerűen karcos stílus vagy indulatos politikai vélemény. Ez egy egész kulturális és rendezvényszervezői közeg erkölcsi megbélyegzése. Aki az elmúlt évek egri nagyrendezvényein dolgozott, aki bortermelőként, technikusként, kulturális szakemberként, vendéglátósként, zenészként vagy önkéntesként hozzátett azokhoz, a szöveg logikájában könnyen a belterjes múlt, a dilettantizmus, az érdekcsoportok vagy a hatalomhoz dörgölőző világ része lesz. Nem azért, mert a munkájáról bármiféle szakmai vita zajlott volna, hanem azért, mert nem ahhoz a rendezvényhez és nem ahhoz a politikai körhöz tartozik, amelyet a szerző a város megújulásának kezdeteként hirdet meg.
És itt, pontosan itt üresedik ki igazán az összefogás szó! Mert ha a közösséghez tartozás belépőjegye az, hogy ugyanazokat az embereket tekintsük ellenségnek, ugyanazokat a hagyományokat tiporjuk lábbal, és ugyanazt a politikai világmagyarázatot fogadjuk el evidensnek, akkor nem közösséget építünk, hanem szekértábort szervezünk. Az összefogás nem azt jelenti, hogy mindenki összefog, aki velem tart, a többieket pedig nyugodtan lehet méregnek, oligarchának, dilettánsnak vagy a dekadencia kiszolgálójának tekinteni.
A közösség éppen ott kezdődik, ahol az eltérő ízlés, politikai hovatartozás és vélemény még nem ok a másik ember erkölcsi leminősítésére.
Különösen árulkodó, hogy miközben a bejegyzés egy ponton maga is kimondja: nem a másik ellehetetlenítése, hanem a kiegészítése volna a kulcs, szinte minden környező mondata az ellenkezőjét teszi. A meglévő rendezvényeket nem javítandó értékként, hanem egy megroppantandó „üvegplafon” részeként mutatja be; a korábbi teljesítmény nem örökség, hanem a város vérkeringésébe került méreg; a másként gondolkodó nem lehetséges partner, hanem valamelyik hatalmi vagy gazdasági kör kiszolgálója. A gondolatmenetet végigvezetve alig marad olyan ma működő hagyomány, intézmény vagy szakmai érték, amelyet ne kellene a megtisztítandó múlt részeként félresöpörni. Így a „lehet másképp…” ígérete észrevétlenül „…de csak úgy ahogy én mondom” kijelentéssé válik. S így lesz az együttműködés szinonimája a gyűlölet.
Eger kulturális és turisztikai kínálata természetesen nem hibátlan, ahogyan egyetlen városé sem az. Lehet számonkérni az ismétlődő programelemeket, a költségeket, a szakmai döntéseket vagy éppen azt, hogy kevés a valóban helyieknek szóló, könnyen hozzáférhető esemény. De a kritika nem gyalázat, a megújítás pedig nem radír.
Az egri ünnepek, a szüreti hagyományok, a Gárdonyihoz kötődő programok és az államalapítás városi ünnepe nem néhány politikus vagy vállalkozó magántulajdona, hanem hosszú évek alatt felhalmozott közös városi örökség. Ezeket fejleszteni kell, nem eltörölni; kiegészíteni, nem megszégyeníteni; szakmai vitában jobbá tenni, nem politikai szitokszavakkal megalázni s lerombolni.
Az igazi alternatíva sosem attól lesz hiteles, hogy hangosabban becsmérli azt, ami már létezik, hanem attól, hogy létrehoz valami jót, ami önmagában is megáll. A Sörkertnek nem kellett volna a Dobó téri ünnepség ellenprogramjává válnia ahhoz, hogy szerethető legyen. Egyik sem vesz el a másikból. Csak akkor lesz közöttük háború, ha valaki politikai érdekből casus bellit kreál belőlük.
Egernek szüksége van azokra a nagyrendezvényekre, amelyek vendégeket hoznak, éltetik a turizmust, és továbbviszik a város borászati, történelmi és kulturális márkáját. Ugyanilyen szüksége van azokra a kisebb estekre is, amelyeken az egriek egyszerűen csak jól érzik magukat a saját parkjukban, saját tereiken, egymás társaságában. Szükség van ünnepi méltóságra és piknikhangulatra, szimfonikus zenére és retró DJ-re, borospohárra és söröskorsóra. Egy valóban színes város kultúrája nem vagy-vagy, hanem is-is.
Talán ezt a minimumot kellene végre közösen elfogadnunk: rendezvény és rendezvény között nem ellenséget, hanem kapcsolatot kell keresni. A szervezőknek egymás kommunikációját erősíteniük kellene, a városnak pedig nem választania kellene a turizmus és a helyi közösség között, hanem mindkettőt a maga helyén, a maga szakmai eszközeivel támogatnia.
A közösség szavát ideje volna visszavenni azoktól a politikai kalandoroktól, akik összefogást hirdetnek, miközben újabb és újabb embereket bélyegeznek meg. Mert végső soron minden jó egri rendezvény ugyanazt a két dolgot szolgálja: a várost és az egri kultúrát. Vagyis bennünket.
A borospohár és a söröskorsó gond nélkül elfér ugyanazon az asztalon, csak a megafont kellene végre levenni róla.