A gondolatmenetet azzal indítanám, hogy a napokban Egerben járt Juszt László. Az ismert újságíró egri látogatásáról közzétett bejegyzése első ránézésre lehetne akár egy sima közéleti beszélgetés beszámolója, ám valójában sokkal több annál: az ugyanis látlelet egy felfűtött politikai lelkiállapotról, amelyben a jogos számonkérés és a bosszúvágy határa kezd veszélyesen elmosódni.
Az egri civilek alkotta Dobó Kör meghívására érkező Juszt arról ír posztjában, hogy Egerben, egy visszafogott, kulturált társaságban folytatott beszélgetése során markánsan megjelent a politikai elszámoltatás igénye. Azt írja, egy volt rendőrtiszt például arról beszélt neki, hogy hiába lett választáson elzavarva a kormány, vidéken megmaradtak a „fideszes kiskirályok”, akik továbbra is terrorizálják az itt élő embereket. Ezért szerinte és szerintük előrehozott önkormányzati választásokra volna szükség.
Viszonylag hamar megérkeztünk oda, amiről írni szerettem volna. S épp ezért kezdtem a felvezetőmet Juszt bejegyzésével, ugyanis ez a téma az a pont, ahol a jogos indulat veszélyes terepre lép. Igen, lehet és kell is beszélni az elmúlt évek bűneiről: a helyi hűbérbirtokokról, a megfélemlítésről, a közpénzek erkölcsi elsivatagosodásáról, a közéletet benövő feudális indákról.
Csakhogy – szögezzük le! – az igazság akarása nem azonos a politikai vérszomjjal.
A törvényes elszámoltatás nem ugyanaz, mint a lámpavasak árnyékában elképzelt közéleti bosszú. A magam részéről hiszem, hogy a demokrácia helyreállítása nem kezdődhet azzal, hogy első lendületből felülírjuk a választók korábban meghozott döntését. Eger 2024 júniusában döntött, a választók kijelölték a város vezetését, képviselőit, az önkormányzati működés kereteit. Ezt lehet vitatni, bírálni, ellenőrizni és szamon kérni, de megsemmisíteni semmiképp! Demokrataként félresöpörni egy ilyen tényt egyenlő volna azzal, amikor valaki felköp és alááll.
Városunkban szemmel jól látható módon rajzolódik ki az a politikai közeg, akik az előrehozott önkormányzati választás leghangosabb és legközvetlenebb politikai érdekeltjei. Élükön áll Domán Dániel önkormányzati képviselő – aki ironikus módon mandátumát éppen annak a 2024-es eredménynek és a Fidesz által megalkotott választási törvénynek köszönheti, melyet most igyekszik megsemmisíteni. Domán nem egyszerűen véleményt mond vagy vitát nyit, hanem módszeresen, napi rendszerességgel próbálja az előrehozott választás narratívájának medrébe terelni a városi közbeszédet. Bejegyzéseiben az előrehozott választás már nem is lehetőségként, hanem egyfajta „megkerülhetetlen eseményként” jelenik meg, újra és újra elismételve azt.
Ha ismerős bárkinek a módszer, az nem meglepő. Kiötlője a náci Németország propagandaminisztere, Joseph Goebbels, így írta le módszerét:
"A propaganda akkor hatékony, ha néhány pontra szorítkozik, és ezeket újra meg újra ismétli."
A retorika egyszerű: nincs valódi változás helyi rendszerváltás nélkül, mondják. Ugyanazok a holdudvarok, ugyanazok a kiskirályok, ugyanazok a függőségek próbálják átmenteni magukat, mondják. S igen – ha megengedően túllépünk a szándék morális buktatóin -, ez önmagában még akár érvényes politikai kritika is lehetne, csakhogy a gond ott kezdődik, amikor ebből elsősorban nem törvényes elszámoltatás, intézményi reform, átlátható gazdálkodás és a nyilvánosság következik, hanem a politika hatalom újraosztásának nem titkolt vágya.
További pikantéria, hogy párhuzamosan ezek az érdekkörök bírálni kezdték a térség országgyűlési képviselőjét dr. Bódis Pétert, amiért a megbékélés, az együttműködés, az építkezés és a törvényes elszámoltatás útját választotta ösvényeként. Domán Dániel például ennek kapcsán azt írja, hogy „társ és teher” akar lenni az országgyűlési képviselő számára. Olyan teher, amely időről időre emlékezteti arra, mivel tartozik azoknak, akik hittek a változásban, magyarázza. Szép mondat, s jól is hangzik azok számára, akik kellően kevés időt töltöttek a politika nyálkás útvesztőiben ahhoz, hogy jóhiszeműen fogadják az ilyesfajta önjelölt, morális iránytű szerepet.
A politikában ugyanis a „teher” és a „presszió” között hajszálvékony a határ.
S a lényeg éppen ez! A háttérben ma már nem pusztán egy-egy felháborodott vélemény mozog, hanem egy rendszerszintű, tudatosan mantrázó háttérhatalmi csoportosulás dolgozik a közhangulat és a vezető politikai döntéshozók presszionálásán. Nézzük meg alaposan: médiumok, megmondóemberek, civilszervezetek, kispados árnyéklények, új pozíciókra éhes régi sértettek, hetente két-három posztban, kommentekben, közösségi fórumokon, véleménycikkekben és háttérbeszélgetésekben igyekeznek presszionálni a kormányt, a Tiszát és az országgyűlési képviselőt, kisebb-nagyobb mértékben. Van, aki csak előrehozott választást akar, de akad olyan is, aki már politikai tisztogatást. És sajnos akadnak olyan hangok is, amelyeknél a „számonkérés” mögött már nem jogállami következetesség, hanem szinte nyilvános kivégzések iránti vágy lüktet.
Ha esetleg elfeledkeztünk volna róla, akkor jusson most eszünkbe: a történelem során az ilyen korszakok mindig úgy kezdődtek, hogy „most végre igazságot teszünk”, aztán valahogy mindig úgy folytatódtak, hogy egyre több emberre mutattak rá, végül pedig már senki sem tudta pontosan, hol ért véget az igazságtétel, és hol kezdődött a bosszú intézményesítése.
Ezért veszélyes az előrehozott önkormányzati választások gondolatával való felelőtlen játszadozás. Az ugyanis jelen pillanatban nem az emberekről szólna, nem Eger jövőjéről, pláne nem a város működőképességéről. Nem arról, hogyan lehet rendbe tenni az utakat, az intézményeket, a közszolgáltatásokat, a városi cégeket és a közbizalmat. Jelenleg ez kizárólag a hatalom megszerzéséről szólna.
Arról, hogy vannak olyan politikai hiénák, akik érzik az interregnum – akár a vér – szagát, s pontosan tudják, hogy most nyitva áll egy szűk időablak. Most még nincs minden településen kész, fiatal, helyben ismert, szakmailag felkészült, közösségileg beágyazott Tisza-közeli önkormányzati réteg.
Ahogy mondani szokták, most még lehet a zavarosban halászni. Most még működhet a „nincs ló, jó a szamár is” logikája.
Ha azonban kivárják 2029-et, ez az ablak bezárul. Addigra a Tisza jó eséllyel felépíti saját önkormányzati hátországát: fiatalabb, tisztább, professzionálisabb, helyben ismert emberekből. Olyanokból, akik nem a rendszerváltás utáni pártromok, háttéralkuk és bukott megmondóemberek világából érkeznek. Olyanokból, akik mellett a ’89 utáni korszak levitézlett országos és városi politikai relikviáinak már nem jut hely az asztalnál.
Ez a kapkodásuk, az erőszakos narratíva oka. Ez a sietség oka. Fújják a parazsat, miközben saját rehabilitációs kísérletüket történelmi igazságtételnek álcázzák.
Csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy éppen ezek az emberek és hatalmi körök voltak azok, akik egyszer már megkapták a rendszerváltás lehetőségét, amit aztán eladtak címekért, pozíciókért, bársonyszékekért és saját fontosságuk olcsó mámoráért. Most pedig, amikor az elmúlt évtizedek nulla politikai teljesítménye már rég a süllyesztőre ítélte őket, most minden erejükkel szeretnének visszakapaszkodni a hatalomba. Amit ezek az emberek akarnak, az nem rendszerváltás, hanem a szó legszorosabb értelmében vett politikai hullarablás.
Ráadásul totálisan abszurd módon, mindezzel éppen azt veszélyeztetik, amire minden megszólalásukban hivatkoznak. Ha ugyanis a Tisza-kormányt sikerülne belekényszeríteni egy előrehozott önkormányzati választási hullámba, azzal a kormánypárt saját hitelességét kockáztatná. Egy ilyen turbulens helyzetben könnyen éppen azokhoz a többszörösen leszerepelt, kevéssé kvalifikált, avítt s elhasznált szereplőkhöz kellene nyúlniuk, akik az első „rendszerváltás” árulói, túlélői vagy haszonélvezői voltak.
S akkor a választók joggal kérdeznék, hogy ezért volt a változás? Azért, hogy a régi világ másik arca térjen vissza? Hogy a megújulás zászlaja alatt ugyanazok a molyrágta kabátok vonuljanak be az önkormányzatokba? Hogy a valódi rendszerváltás helyett egy olcsó restaurációt kapjunk?
Kétségünk ne legyen, ez durva társadalmi hadiállapotot teremtene, megrendítené a Tisza hitelességét, felmorzsolná a reményt, és középtávon magát a valódi rendszerváltást taszítaná szakadékba. Mindezt néhány sértett, lejárt szavatosságú szereplő személyes ambíciójáért.
Pedig a képlet valójában egyszerű, kell egy valódi elszámoltatás: aki törvényt sértett, aki közpénzzel élt vissza, álljon bíróság elé. Aki megfélemlített, zsarolt, hivatalát használta magán célra, annak ne legyen politikai amnesztiája. De egy elszámoltatást nem a csőcselékhangulatnak kell vezényelnie, hanem a jogállamot képviselő higgadt, objektív, mérsékelt szakembereknek. Ha nem így történik, akkor nem meghaladjuk az elmúlt 16 s 37 év romlott logikáját, hanem más színű zászló alatt újratermeljük ugyanazt. A világot, ahol a győztesnek mindent szabad, ahol a hatalom nem szolgálat, hanem zsákmány; s a közélet nem közös tér, hanem véráztatta csatatér.
Egernek most nem parázsfújókra van szüksége, hanem építőkre. Józan, felelős, együttműködésre képes emberekre – politikai hovatartozás ide vagy oda. Ha cinikus akarok lenni azt is mondhatnám, hogy Egernek most „friss levegőre” van szüksége.
Dr. Bódis Péter iránya ezért fontos! Mert a megbékélés nem azt jelenti, hogy bárki elfelejti a múlt bűneit, vagy hogy nem lesz elszámoltatás, vagy, hogy a helyi hatalmi hálózatok érinthetetlenek maradnak. De az otthonunkat nem engedhetjük át a bosszúbrigádok tombolásának!
Meggyőződésem, hogyha ezek a háttérben szervezkedő figurák valóban a rendszerváltás ügyét szolgálnák, most hátra lépnének és hagynák, hogy 2029-re felépüljön egy új, professzionális, helyben hiteles önkormányzati nemzedék. Hagynák, hogy a települések ügye ne a régi sérelmekről, hanem a jövő szervezéséről szóljon. Hagynák, hogy a politika végre ne bukott emberek rehabilitációs intézete legyen, hanem közszolgálat. De ők nem ezt akarják. Ők nem egyszerűen vitát folytatnak, hanem
medret ásnak s mélyítenek egy olyan politikai folyamatnak, mely, ha egyszer elindul, már nem biztos, hogy bárki képes lesz áldozatok nélkül megállítani azt.
A kérdés tehát valójában nem az, hogy legyen-e következménye az elmúlt 37 évnek, mert persze, hogy legyen. A kérdés számomra inkább az, hogy közben képesek leszünk-e emberek maradni, és úgy rendet tenni, hogy nem válunk ugyanannak a romlott politikai ösztönnek a gazdatestévé, amely ellen oly’ sokan éveken át küzdöttünk.
A magam részéről őszintén hiszem, hogy a béke nem gyengeség, a megbékélés nem felejtés, az együttműködés nem árulás, s a jogállami önmérséklet végképp nem megalkuvás. Hanem ezek összessége az egyetlen út, amelyen egy megsebzett nemzet s város képes lehet megtanulni végre gyógyulni. Minden értelemben!