Hazánk az a hely, ahol az ember hosszú évek óta nem egyszerűen híreket olvas, hanem lelkiállapotokat, politikai reflexeket, előre gyártott világértelmezéseket és rosszul leplezett indulatokat fogyaszt, miközben lassan már maga sem tudja eldönteni, hogy tájékozódni próbál-e, vagy csak újra és újra kiteszi magát annak a sajátos közéleti mérgezésnek, amelyet nálunk sajtónak szokás nevezni. Magyarországon az elmúlt több mint egy évtizedben alapvetően kétféle sajtót lehetett olvasni: az egyiket, amely formailag sokszor fegyelmezett, szerkesztésében professzionális, nyelvében hatékony volt, csakhogy szellemiségében és mondanivalójában romlott, hazug és mérgező; és a másikat, amely ugyan a valóság bemutatására, visszaélések feltárására és a hatalom ellenőrzésére törekedett, de ezt túl gyakran olyan szakmai, nyelvi és emberi színvonalon tette, amelytől az emberben nem a tisztelet, hanem a fáradt undor tört fel legelsőnek.
Az egyik oldal megtanulta, hogyan kell minőségi csomagolásban alantas tartalmat árulni, hogyan kell a félelmet, a gyűlöletet, a sérelmet és az engedelmességet esztétikailag is fogyasztható formába önteni, hogyan kell a hazugságot úgy tálalni, hogy az ne ordító valótlanságnak, hanem politikai józanságnak vagy éppen nemzeti érdeknek látszódjon. A másik oldal ezzel szemben sokszor foglalkozott fontos ügyekkel, valós információkkal, ténylegesen közérdekű témákkal, és nem egyszer tett le bátor szerkesztőségi teljesítményt az asztalra, ám mindezt túl gyakran olyan verbális formába öntötte, amelyben az igazság bántóan közönségessé, az indulat elemzésnek álcázott önkifejezéssé, a hatalommal szemben megfogalmazott jogos kritika pedig valamiféle sértett, önmagától meghatott értelmiségi pózzá változott.
Éppen ez a kettősség vált hazánk nyilvánosságának egyik legszomorúbb jellemzőjévé: az olvasónak nem a jó és a rossz, hanem az ilyen vagy olyan rossz között kell választania. Az egyik oldalon ott van a minőséginek látszó, de erkölcsileg romlott tartalom, amely szisztematikusan torzítja a valóságot, kijelöli az ellenséget, meghatározza a kötelező félelmeket, és naponta adagolja azt a politikai kábítószert, amelytől az ember már nem gondolkodni, csak reagálni akar. A másik oldalon pedig ott van a magát szabadnak, függetlennek hazudó sajtó, amely gyakran tényleg fontos ügyekről beszélt, mégis olyan stílusban és olyan szerzői önképpel, hogy az ember időnként nem tájékozottabbnak, hanem egyszerűen csak kétségbeesve érzi magát tőle. Mintha ez volna az igazság olvasásának ára.
Pedig az igazság kimondása önmagában még nem újságírás, ahogyan a jó szándék sem menti fel a szerzőt a tehetség, a mértéktartás, az arányérzék és a szakmai tisztesség követelménye alól.
Attól, hogy valaki nem a hatalom propagandistája, még nem válik automatikusan jó újságíróvá; és attól, hogy valaki fontos ügyekről ír, még nem biztos, hogy képes azokat értelmesen, pontosan, világosan és embertársainkhoz méltó hangon bemutatni. Hiába kíván valaki a valóság oldalán állni, ha közben saját indulatai, sérelmei, intellektuális hiúsága vagy önnön lájkvadászata foglyává válik.
A volt kormánypárti logika szerint működő sajtó bűneit viszonylag könnyű leírni, hiszen ott a folyamat brutalitása éppen a maga következetességében nyilvánvaló. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyes cikkek hazudtak, elhallgattak vagy torzítottak, hanem arról, hogy egy teljes kommunikációs világ épült fel arra az alapelvre, miszerint az olvasó nem egy gondolkodó polgár, hanem befolyásolható idegrendszer, amelynek minden reggel meg kell kapnia a maga félelemadagját. Hol Brüsszel, hol a migránsok, hol a háború, hol a gender, hol a civil szervezetek, hol az áruló ellenzék jelent meg kijelölt ellenségként, miközben az egész rendszer célja nem a világ bonyolultságának megértése volt, hanem az, hogy a közönséget állandó politikai készenlétben, félelemben és lojalitásban tartsa. Ez a sajtó nem egyszerűen pártos, hanem egy alternatív világ szervező erejeként működik: valóságot gyárt, ellenségképet termel, kész értelmezési sémákat ad azok kezébe, akiknek így már nem kell semmit kérdezniük.
Csakhogy – és ez egy igazi nagybetűs „DE”… – ettől még nem válik automatikusan magasrendűvé minden, ami ezzel szemben állt.
A magyar „független” sajtó jelentős része valóban sokat tett azért, hogy közpénzek útja, hatalmi visszaélések, helyi és országos összefonódások vagy társadalmi igazságtalanságok ne tűnhessenek el teljesen a propaganda díszletei mögött. Ezt nem lehet elvitatni, és nem is volna tisztességes úgy beszélni a sajtó válságáról, mintha a két oldal bűnei azonos természetűek vagy azonos súlyúak volnának. A hazugság ipari rendszere nem ugyanaz, mint a rosszul megírt igazság. De éppen azért kell erről beszélni, mert
a szabadság nem mentesít a minőség alól, és a hatalomkritika sem jelent felhatalmazást arra, hogy bármit, bármilyen stílusban, bármilyen pongyolasággal, bármilyen intellektuális restségben az olvasó elé lehessen önteni.
A helyzetet tovább rontotta, hogy a médiapiac valódi főszerkesztőjévé időközben nem az igazság, nem a közérdek, nem a szakmai lelkiismeret és nem is az olvasói méltóság vált, hanem a kattintás. A címnek ütnie kell, a képnek ingerelne. A bevezetőnek magával kell rántania az olvasót, majd a szerkezetnek gyorsan fogyaszthatónak lennie, a téma kezelésének pedig olyannak, hogy abból indulat, harag, abból pedig kommentháború, megosztás, felháborodás, vita és újabb forgalom, újabb cikk, újabb sok-sok kattintás szülessen. És így tovább, és így tovább… Az idő múlásával a közélet lassan nem a politika és a média szakma közös ügyei, hanem az ingerület terepévé vált, ahol a politikus botrányt szállít, az újságíró felháborodást csomagol hozzá, hogy aztán manipulálva az olvasót, az indulatot tegyen alá. S az algoritmus pedig mindezt addig pörgeti, amíg még van rajta bőr – emberi figyelem -, amit le lehet róla fejteni.
Így lett a sajtó egyre kevésbé a valóság megértésének, és egyre inkább a párhuzamos valóságok fenntartásának eszköze. Minden közeg megtanulta, milyen hírekre, milyen hangnemre, milyen ellenségképre és milyen reflexekre vevő a saját közönsége, és innentől kezdve a tájékoztatás egyre kevésbé a valóság, mintsem az előre ismert közönségigény felől bontakozott tovább. Az egyik tábor azt akarta hallani, hogy ő mindig nemzeti, mindig józan, mindig támadás alatt áll; a másik pedig azt, hogy ő műveltebb, európaibb, erkölcsileg tisztább és történelmileg igazoltabb, mint azok, akik nem ugyanazokat a kulturális és politikai kódokat használják.
A sajtó pedig – s meggyőződésem, hogy ez egyetemes vétsége a szakmának – nem megtörte a nyilvánosság erejével ezt a végtelen pusztító kört, hanem kiszolgálta a szellemi rombolásban érdekelt szereplőket.
Ezért nem elég azt mondani, hogy a baj a propagandával van, bár kétségtelenül azzal is van. A baj mélyebben húzódik: ott, hogy a nyilvánosság szereplői közül túl sokan nem a valóságot akarják megmutatni, hanem a saját valóságukat akarják diadalra vinni. Nem kérdéseket tesznek fel, nem az olvasó gondolkodását tisztelik és katalizálják, hanem a puszta reakcióit mérik. Végül a hír így nem a világ megértésének alapanyaga lesz, hanem egy puszta politikai, piaci vagy identitásbeli építőkocka, amelyet mindenki úgy illeszt be a maga rendszerébe, ahogy az neki a legkényelmesebb.
Most pedig csodálkozunk, hogy az emberek elfordultak a hagyományos tájékozódási formáktól… Az emberek jelentős része nem azért hagyta ott a klasszikus sajtót, mert hirtelen közömbössé vált a világ iránt, hanem azért, mert megunta, hogy minden cikk után valamivel rosszabb állapotban érzi magát, mint előtte. Megunta, hogy az egyik helyen hülyének nézik, a másikon erkölcsileg vizsgáztatják. Az egyik helyen rettegésre nevelik, a másikon lenéző szellemi felsőbbrendűséggel kioktatják. Az egyik helyen hazugságot kap jól szerkesztve, a másikon igazságot kap úgy, mintha a szerző arcon hányta volna epével.
Mostanra a legtöbben a TikTok, a YouTube, a podcastok, a rövid videók, a közösségi oldalak vagy éppen a mesterséges intelligencia felé fordultak. Nem azért, mert ezek szükségszerűen pontosabbak, mélyebbek vagy felelősebbek volnának, mint a mainstrem média és/vagy újságírás, hanem mert közvetlenebbnek, gyorsabbnak, emberibbnek, kevésbé terheltnek tűnnek.
Az újságíró szakma elfelejtette, hogy az olvasók figyelméért erkölcsileg is meg kell dolgozni. Mostanra a minőségi újságírás iránti bizalom és igény is odalett.
Ha az olvasó túl sokáig látja azt, hogy a hír fegyver, a cím csapda, a vélemény ítélethirdetés, a tény pedig csupán alapanyag egy előre eldöntött értelmezéshez, akkor előbb-utóbb nemcsak az adott lapban vagy szerzőben kezd kételkedni, hanem magában a műfajban is. Pedig jó újságírásra most talán nagyobb szükség lenne, mint valaha: olyanra, amely tudja, mi a különbség tény, értelmezés és indulat között, s nem fél kellemetlen igazságokat kimondani, bárki érdekét is sértse vele. Ahol nem nézik hülyének az olvasót, de nem is a lájkok gyűjtéséről és a hízelgésről szól az írás. A valódi újságírás nem akar minden mondattal rúgni egyet valakin, mert pontosan tudja, hogy a stílus nem díszítés, hanem erkölcsi bizonyítvány.
Meggyőződésem, hogy a hazai sajtó válsága – legyen szó országos vagy helyi, egri sajtóról – nem egészen politikai, mintsem kompetenciaválság. Túl sokan beszélnek sajtószabadságról úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak a sajtó minőségéről, szakmai önfegyelemről, íráskultúráról, műveltségről, felelősségről és arról a nagyon egyszerű, mégis egyre ritkább képességről, hogy valaki képes legyen pontosan megfogalmazni, mit tud, mit nem tud, mit gondol, mit feltételez, és mi az, amit bizonyítani, vagy csak mondani akar.
Eközben az online portálokon már nem tudsz egy cikket végigolvasni anélkül, hogy a Google 15 hirdetést és felugró ablakot ne nyomjon az arcodba, cserébe azért a havi 500 forintért, amit ez a tulajdonosnak jelent. Ez volt a vizuális élmény ára – s a nyelvtani pontosság sem ért sokkal többet, mikor eladták a ChatGPT-nek…
Pusztán a szabadság önmagában nem tesz senkit jó újságíróvá, ahogyan a hatalomkritika sem tesz senkit igényessé. A bátorság nem pótolja a műveltséget, a felháborodás pedig nem helyettesíti a gondolkodást. Ezt az egyszerű tényt kellene megértenie mindenkinek, aki tollat – klaviatúrát – ragad.
Nem az a baj, hogy a sajtóban világnézetek vannak, hiszen világnézet nélkül nincs értelmezés, értelmezés nélkül pedig nincs komoly közéleti gondolkodás. A baj nem az, hogy valakinek van véleménye, hanem az, ha nincs önfegyelme. Az értékrend nem lehet szemellenző! A sajtó tisztessége nem azon nyugszik, hogy nincsenek benne nézőpontok, de a nézőpont nem falhatja fel a valóságot. Nem elég a hatalomtól függetlennek lenni. Függetlennek kell lenni a saját táborunktól, a saját hiúságunktól, a saját kattintáséhségünktől, a saját sértettségünktől, a saját intellektuális lustaságunktól és
függetlennek kell lenni attól a kényelmes önfelmentéstől is, amely szerint, aki a rosszabbal szemben áll, az már automatikusan jó. Mert nem az!
A jó újságírás az olvasóról szól. Arról az emberről, akinek nem volna szabad választania a szépen csomagolt hazugság és a rosszul megírt igazság között. A sajtó dolga nem az, hogy szellemi kútmérgezője legyen a társadalomnak, és nem is az, hogy folyamatosan epét hányjon. A sajtó dolga az volna, hogy a valóságot emberi nyelven, szakmai tisztességgel, arányérzékkel, bátorsággal és önfegyelemmel tegye láthatóvá.
Ez lenne a minimum. Csak mára már a minimum is radikális követelésnek tűnik.