Mindenekelőtt szeretném, ha leszögeznénk egy alapvető gondolatot: Eger múltjáról nem lehet úgy beszélni, mintha az pusztán jelenkori sértettség, ízlésbeli ellenszenv vagy ideológiai beidegződés szabadon gyúrható alapanyaga volna. Legyen ez a kályha, induljon innen minden.
In medias res: Dr. Ringelhann György személyéről lehet vitatkozni. Lehet elemezni a polgármestersége idején hozott döntéseket, lehet kritikusan beszélni a város rendszerváltás utáni első éveiről, lehet kérdéseket feltenni egy-egy beruházásról, az akkori politikai kompromisszumokról, a helyi erőviszonyokról. Akárcsak az Antall-kormány kapcsán. Azt gondolom a közéletben nincs ugyan sérthetetlen életmű, de az egészen más, amikor valaki Eger első szabadon választott polgármesterét lényegében alkalmatlan, kártékony, mániákus városvezetőként próbálja beállítani.
Ezzel a kicsinyes sértettség vezérelte kispados értékítélettel a napokban szembesültem magam is. A Domán Dániel önkormányzati képviselő által szervezett szépasszonyvölgyi közösségi grill party „főattrakciója” volt a Weil Zoltánnal, korábbi SZDSZ-Fidesz koalíció színeiben politizáló önkormányzati képviselő és jelenlegi Egriszin.hu főszerkesztővel folytatott nyilvános beszélgetése az országos és egri politikai helyzet kapcsán. Ebben a beszélgetésben hangzott el a következő két mondat:
Az első sokk után a következő gondolatok jutottak az eszembe: Weil Zoltán Ringelhann Györgyről alkotott lesújtó véleménye nem egyszerűen megdöbbentően sértő. Az éles vélemény önmagában nem volna baj, sőt, a közéletnek szüksége is van időnként kemény mondatokra. A gond számomra itt azzal van, amikor a kimondott ítélet köszönőviszonyban sincs a tényekkel. Amikor a lokálpatrióta gondolkodást úgy kezeljük, mintha az eleve valami gyanús, provinciális, hatalmi ösztön volna, ahogyan ezt Weil a beszélgetés következő részében fejtegette.
Mielőtt azonban a lokálpatrióta gondolkodásról beszélnénk, térjünk vissza kicsit az eredeti témához: Ringelhann György életútja nem egyetlen beruházásról, nem egyetlen uszodáról, nem egyetlen politikai ciklusról szólt. Aki ezzel szemben mást állít, jelesint azt, hogy ő „a város legnagyobb senkije volt”, az egész egyszerűen rosszindulatú. Ringelhann gyermekorvos volt. Tősgyökeres egri családból származó, köztiszteletben álló polgár. Orvosként dolgozott a Markhot Ferenc Kórház gyermekosztályán, még Nigériában is gyógyított. Sportolóként úszott és vízilabdázott, majd 1990-ben Eger első szabadon választott polgármestere lett. Mindezt úgy, hogy nem egy kész intézményrendszert vett át kényelmesen, mint az összes többi utódja, hanem a tanácsrendszer után létrejövő demokratikus önkormányzatiság alapjait kellett megteremtenie Egerben.
Ez az utóbbi az a mondat, amelyet nem lehet elégszer elismételni és amely már önmagában cáfolja tokkal s vonóval Weil állítását: ő nem egyszerűen polgármester volt, hanem az első szabad önkormányzati korszak intézményteremtő városvezetője.
Lehet harminc év távlatából okosabbnak lenni és mai szemmel vizsgálni akkori döntéseket. De az, hogy Egerben létrejött a demokratikus önkormányzat működési rendje, hogy megszületett a városi önkormányzatiság új kultúrája, hogy a város a rendszerváltás utáni bizonytalan években nem esett darabokra, s vált politikai romhalmazzá, hanem működőképes maradt, az Ringelhann György örökségének alapja.
Polgármestersége alatt olyan ügyek indultak el vagy valósultak meg, amelyek ma is Eger életének részei: az Egri Ipari Park, a Pásztorvölgyi Általános Iskola és Gimnázium, az Idősek Berva-völgyi Otthona, a szennyvíztelep rekonstrukciója, a testvérvárosi kapcsolatok szélesítése, a K2-es út és felüljáró előkészítése, valamint a Bitskey Aladár Uszoda megvalósításának előkészítése. Ezek nem egy „alkalmatlan”, „senki” polgármester lábnyomai.
A Bitskey Uszoda kérdésében persze lehet vitázni a helyszínről, a költségekről, a fenntarthatóságról, a döntéshozatal viharairól. De az a beállítás, hogy ez valamiféle személyes hóbort, sportolói mánia vagy önkényes fixa idea lett volna, egyszerűen méltatlanul leegyszerűsítő. Eger vízilabda- és úszóváros. Ezt nem Ringelhann találta ki, ez a város sporttörténetének, identitásának, közösségi önképének része. Aki ezt kizárólag „mániaként” képes látni, az egész egyszerűen irigy.
Weil Zoltán nem turistaként beszél Eger múltjáról. Ő nem egy távoli bértollnok, aki most találkozott először a város rendszerváltás utáni történetével. Ő maga is annak a politikai-közéleti közegnek volt a szereplője Fidesz-SZDSZ színekben, amelyben Ringelhann György polgármester is a város élére lépett annakidején. Pontosan tudhatja, milyen világban, milyen bizonytalanságban, milyen politikai és intézményi átmenetben kellett akkor ezt a várost vezetni.
Rettentően kínos az, amikor valaki kicsinyes sértettségből, vagy épp rosszindulatból saját egykori közegének egyik legfontosabb szereplőjét utólag úgy próbálja leradírozni a város emlékezetéből, mintha nem lett volna más, csak tévedés, hiba és kár.
A kritika akkor hiteles, ha arányos. Ha elismeri, amit el kell ismerni, és csak ezután vitatja, amit vitatni akar. Ez a Ringelhann-kép viszont nem ilyen. Eger nem attól lesz szabadabb város, ha kinevetjük vagy megalázzuk azokat, akik korábban szolgálták. Nem attól lesz demokratikusabb, ha az első szabadon választott polgármester életművét meggyalázzuk és megalázzuk a nyilvánosság előtt. És megsúgom, modernebb se lesz attól, ha a lokálpatrióta gondolkodás helyére valamiféle fölényeskedő, kívülről mindent jobban tudó, ál-fiataloskodó, kamu szakértői cinizmust ültetünk.
A lokálpatriotizmus ugyanis nem azt jelenti, hogy ne lehetne hibákról beszélni, vagy hogy minden régi városvezetőt szobortalapzatra kellene emelni. A lokálpatriotizmus azt jelenti, hogy a város múltjához felelősen nyúlunk s hogy értjük: ami előttünk volt, abból élünk ma is. Hogy nemcsak használjuk Eger nevét, tereit, intézményeit és szimbólumait, hanem tiszteljük is azokat az embereket, akik ezekért dolgoztak, akik ezt megalkották.
Domán Dániel nem magánemberként ült ott azon a beszélgetésen, nem egyszerű néző volt. Ő egy önkormányzati képviselő, egy közszereplő. Olyan ember, aki Eger képviseletére kapott mandátumot, még ha csak listán is. Ha egy beszélgetésben Eger első szabadon választott polgármesteréről ilyen durván egyoldalú, lenéző, a lokálpatrióta gondolkodást alapjaiban támadó értelmezés hangzik el, akkor egy egri képviselőnek legalább annyi dolga volna, hogy árnyaljon és felhívja a figyelmet, hogy nem lehet így beszélni egy olyan emberről, mint Ringelhann György. Legalább visszakérdezhetett volna, de nem tette. És mivel ezt nem tette meg, ez nem semlegesség, hanem egyetértés. Ami egy képviselőtől szégyen s gyalázat!
Persze a képviselő nem most, hanem a környezetében és a felületein is rendszeresen teret ad ennek a közegnek, ennek a hangnak, ennek a várostörténeti cinizmusnak – sőt táplálja, bíztatja. Ha valaki folyamatosan olyan beszélgetésekben igyekszik építeni magát, ahol a helyi kötődés, a városi emlékezet és a lokálpatrióta gondolkodás gúny tárgya – sőt hovatovább, már-már szitokszó -, akkor valójában ez az ő igazi szellemisége.
Egy város képviselete nemcsak abból áll, hogy az ember közgyűlésen felszólal, posztokat ír, videókban meg önmagáról készült fotók tömegein szerepel miközben látványosan elégedetlen mindennel. A város képviselete azt is jelenti, hogy bizonyos minimumokat megvédünk. Például azt, hogy Eger első szabadon választott polgármesteréről nem beszélünk úgy, mintha a városnak szégyellnie kellene őt.
Ringelhann György nem volt hibátlan. Ki volna az? Egy rendszerváltás utáni első polgármester esetében pedig különösen nevetséges volna hibátlan, minden döntésében tökéletes pályát számonkérni. De az ő életművének mérlege nem abból áll, hogy egyeseknek ma nem tetszik a Bitskey Uszoda, hogy valaki, akivel egy frakcióban ült, most sértettségből mocskolja, mert a lokálpatrióta politika irányai nem illeszkednek az ultraliberális értelmezési keretbe. Az ő mérlege ennél jóval nagyobb.
Gyógyított. Sportolt. Várost vezetett. Intézményeket teremtett. Átmenetet menedzselt. Kapcsolatokat épített. Fejlesztéseket indított. Eger díszpolgára lett. A város saját halottjának tekintette. Ma tér, emlékkő, emléktábla és közösségi emlékezet őrzi a nevét.
Ez nem azt jelenti, hogy minden döntését kritikátlanul ünnepelni kell, de azt igen, hogy aki róla beszél, annak kötelessége a mérték. Kötelessége az arány. Kötelessége legalább egy minimális tisztelet. Ehelyett ezek az emberek úgy tesznek, mintha Ringelhann György érdemei nem számítanának. Mintha a város emlékezete csak addig lenne fontos, amíg az beleillik az ő ideológiai térképükbe. Ameddig lehet használni azt politikai haszonszerzésre. És sajnos bizony, ezen a ponton Domán felelőssége még talán nagyobb is. Hiszen az, hogy a lokálpatrióta hagyománnyal szembeni indulatos, lenéző beszédmódot támogatja és élteti a nyilvánosságban, az talán még annál is nagyobb kárt okoz, mint Ringelhann György nyilvános megalázása.
Azt gondolom ez az a fajta Rubicon, ahonnan, ha így folytatjuk, nem vezet út, csak lefelé. De ha mégis meg akarnánk állítani ezt a politikának, újságírásnak, szabad véleményalkotásnak csúfolt erkölcsi és szakmai züllést, amivel körbe próbálnak minket venni, akkor
az első és legfontosabb az volna, hogy az érintettek kérjenek bocsánatot. Egertől, Ringelhann György emlékétől, de legfőképp a családjától.
Talán egyszer megéljük majd, Eger saját történetéről ne a pillanatnyi politikai ízlés szolgálatában álló, örök kispados bekiabálók ítélkezzenek. Vagy, hogy ne a személyes ellenszenv és ne a mindent lebontani akaró cinizmus döntsön igazi karakterek utókori megítéléséről, hanem a száraz és puszta tények.
A város és annak emlékezete nem játszótér, s aki ezt nem érti, az óriási tévedésben van. Pláne, hogy napjainkban zajlik az úgynevezett második rendszerváltás. Ezt figyelembe véve – vagy talán épp ezért – nem ártana tisztelni az elsők emlékezetét.
Kedves Olvasók!
Írásom apropója, hogy volt szerencsém évekkel ezelőtt rendszeresen, személyesen is találkozni a néhai dr. Ringelhann György polgármesterrel és kedves feleségével. Bár a városi cégcsoporthoz kötődően kapcsolatunk szakmai volt, minden alkalommal felvillanyozott az az alázat és elhivatottság, amivel a város ügyei felé fordult. Betegsége ellenére szelleme friss volt, szándékai tiszták. Olyan ember volt, akiről készséggel hittem el azt a sok jót, amit mások meséltek. S mivel e várost az otthonomnak tekintem, és minden tettem az otthonom védelme és építése vezérli, azt gondolom joggal éreztem bántónak és Egerhez méltatlannak azt, melyet városunk rendszerváltás utáni első, nagyformátumú vezetőjéről mondtak. Bízom, s egyszersmind hiszek is benne, hogy vagyunk még a város falai közt jópáran, akiknek nem vesztette értelmét a gondolat, hogy „Eger üdve a legfőbb törvény!”.
Hajnády Kristóf