Október huszonharmadika táján különösen népes lesz a bátrak tábora. Az ünnepi beszédekből ítélve ilyenkor a szabadság rendíthetetlen híveinek és a zsarnokság esküdt ellenségeinek országában élünk, ahol a nemzeti önrendelkezés ügye a lehető legjobb kezekben van. Aztán véget ér a megemlékezés, és olykor már az első kellemetlen újságírói kérdésnél kiderül, meddig tart az imént még oly meggyőzően hirdetett elkötelezettség. A történelmi hősök bátorságát méltatni könnyű, de a mellettünk élő ember önálló véleményét elviselni, netán még megfontolni is, láthatóan nehezebb feladat.
Vannak persze közéleti szereplők, akik számára az emlékezés személyes és erkölcsi ügy, ezért az ünnep után is komolyan veszik, amit a mikrofon előtt elmondtak. Éppen irántuk is tartozunk annyi tisztelettel, hogy világosan beszéljünk azokról, akik az évfordulóban elsősorban lehetőséget látnak saját, többnyire jóval szerényebb ügyük történelmi felértékelésére.
Számomra itt kezdődik a kulturális és közéleti sírrablás: amikor a történelmünk egy pontjából kiemelik a politikailag használható részleteket, a kényelmetleneket pedig átengedik a feledésnek. A hősök neve így hitelesít, arcuk díszít, áldozatuk erkölcsi fedezetet ad, miközben ők maguk már semmit sem tehetnek az ellen, amit a nevükben ma mások előadnak. Ideális támogatók, hiszen nem kérhetnek helyreigazítást, nem határolódhatnak el, és a beszéd végén sem jelezhetik, hogy ők ezt azért egészen másként gondolták akkoriban. Ilyen megbízható lojalitást a ma élőktől lényegesen nehezebb elvárni.
Épp ezért természetes, hogy a múltat a jelen kérdései felől is értelmezzük, hisz’ az emlékezésnek lehet közéleti mondanivalója. A tisztesség azonban ott vész el, ahol valaki saját magát kivonja a hirdetett elvek alól, ellenfeleit viszont ugyanazok nevében ítéli el.
Pláne különös magabiztosság kell ahhoz is, hogy hetven év távlatából valaki pontosan tudja azt is, az elesettek ma melyik politikai közösséghez tartoznának. Többnyire éppen ahhoz, amelyhez a szónok vagy aspiráns maga is..
Pedig 1956 öröksége jóval gazdagabb annál, mint amit politikai közösségek és politikusok önigazolásához kényelmes legyen felhasználni. A forradalomban különböző világnézetű emberek találkoztak, akik a nemzeti függetlenség mellett demokratikus szabadságjogokat és igazságosabb társadalmi viszonyokat is követeltek. A műegyetemisták tizenhat pontjában a szovjet csapatok kivonása, a többpárti választások és a sajtószabadság mellett a bérek rendezése és a dolgozók létminimumának megállapítása is helyet kapott. Az ország önállósága és az ember mindennapi boldogulása összetartozott; ebből az örökségből kizárólagos politikai tulajdont formálni már önmagában is az emlékezet megcsonkítása.
Mindez persze nem jogosít fel arra, hogy a múltat hősiességgé, a jelent pedig önzéssé egyszerűsítsük. A család nyugalma, a biztos megélhetés és a személyes boldogulás ma is méltányolható törekvés, ahogyan a diktatúrával szembeni fegyveres kiállást sem lehet egy mai közéleti vitával azonosítani.
Éppen ezért azt érdemes megkérdeznünk, hogy a nekünk jutott szabadsággal hogyan élünk, és mennyit tartunk belőle természetesnek akkor is, amikor mások gyakorolják.
Ennek hétköznapi próbája rendszerint akkor következik el, amikor valaki a mi döntésünket bírálja, a mi igazságunkat vonja kétségbe, vagy utánajár annak, amit szívesebben hagynánk homályban. Aki egy munkatárs, egy helyi lakos vagy egy politikai ellenfél kritikájára rögtön árulást és fizetett ellenségeskedést emleget, annak a következő ünnepi beszéd előtt érdemes volna tisztáznia, pontosan kinek a szabadságát tartja értéknek. Mások önállóságát addig elfogadni, ameddig egyetértenek velünk, különösebb nagyvonalúságot nem igényel.
Az önrendelkezés is akkor kap valódi tartalmat, ha a polgárok beleszólhatnak a közös ügyeikbe, megismerhetik a döntések indokait, és számonkérhetik azokat, akiket felhatalmaztak. Ez egy városházán éppúgy értelmezhető, mint országos léptékben. Nehéz hitelesen védeni a nemzet önállóságát, ha közben az önálló polgárt folyton kellemetlenségnek tekintjük, akitől mindenekelőtt hálát és alkalmazkodást várunk.
Különösen visszás ez ott, ahol a véleménykülönbségnek egzisztenciális következménye lehet. Egy állás nem válhat a politikai igazodás jutalmává, az ember lelkiismerete és világnézete aligha tartozik a munkaköréhez. Könnyű bátorságot követelni másoktól egy biztos állás kényelméből, és könnyű olyanokat támadni következmények nélkül, akiknek ezt tűrni kötelességük miközben a közt szolgálják. Ettől jóval tisztességesebb olyan viszonyokért dolgozni, amelyek között egy vélemény kimondása nem veszélyezteti a megszólaló megélhetését se egyik, se másik oldalon.
A biztonság és a szabadság akkor fér meg igazán egymás mellett, ha az embernek nem kell választania közöttük.
Ez a mérce azonban csak akkor ér valamit, ha azokra is alkalmazzuk, akikkel egyébként nem értünk egyet. A szolidaritás próbája éppen az, hogy szóvá tesszük-e egy politikai ellenfelünk igazságtalan megalázását akkor is, ha abból a saját közösségünknek semmi haszna nem származik. Mások sérelmét felhasználni a másik oldal ellen könnyű, de kiállni valaki mellett úgy, hogy közben továbbra is vitatkozunk vele, már valódi, tiszta belső szabadságot kíván.
Ugyanez a következetesség az igazmondásban is elvárható. Egy valótlanság attól még valótlanság marad, hogy a nekünk rokonszenves szereplőt segíti, és a tényekkel való elszámolás alól a táborhoz tartozás sem adhat felmentést. Mindezt ráadásul kényelmes volna kizárólag a politikusokon számonkérni, miközben közönségként mi magunk is fenntartjuk a kettős mércét.
Amikor ugyanazt a magatartást az egyik oldalon felháborító visszaélésnek, a másikon ügyes taktikának nevezzük, következmények nélkülivé tesszük a képmutatást. Ilyenkor a politikusnak valóban elég jól megválasztania a történelmi hivatkozást, a következetlenségeit és álnokságát majd megmagyarázza helyette a szavazótábora.
Október huszonharmadika az önvizsgálat alkalma is. A koszorúzás és az ünnepségek után is maradnak döntések, amelyekből kiderül, mennyit érnek a hangoztatott elveink.
Ezekhez másféle bátorság kell, mint amire a forradalom résztvevőinek szükségük volt, de a mi felelősségünket éppen az adja, hogy a saját lehetőségeinkkel mit kezdünk.
Az emlékezés tisztességéhez az is hozzátartozik, hogy hagyjuk a múltat kényelmetlennek maradni, és elviseljük, ha az egykor kimondott követelések a saját mulasztásainkra is rámutatnak. Aki kizárólag önmaga igazolását találja meg 1956-ban, annak alighanem van még dolga ezzel az örökséggel. A történelmi hősök erkölcsi tekintélyéből pusztán a rájuk való pátoszos hivatkozással semmi sem száll át, mivel a hősök becsületét nem lehet egy politikailag jól mutató koszorúzással magunkra venni. A saját becsületünket nekünk magunknak kell ’56 szelleméhez hozzátenni.